„Ekként állhatott elő az a fura helyzet, hogy az eredeti világnézeti pozíciók mára szinte teljesen összekeveredtek, s például a mai Magyarországon az eredetileg a magántulajdon „szentségén”, s a »kevesebb állam« hitén nyugvó jobboldali konzervativizmus részéről több kapitalizmus-kritika hallható, mint az eredetileg kapitalizmuskritikus balliberális oldalról. Ennek a jelenségnek mai legszimbolikusabb megtestesítője éppen Ferenc pápa, aki zavarba ejtően »összekeverte« a hagyományos pozíciókat, s immár nem baloldali-liberális, hanem konzervatív alapon igen figyelemreméltó kapitalizmus kritikát fejt ki az amúgy kapitalizmusigenlő mai balliberalizmus nagy meghökkenésére. Az történt, hogy mai liberalizmus a baloldali - liberális örökségből a kapitalizmus kritikai vizsgálatát ejtette, s az ideológiai kérdéseket úgyszólván csak a politikai rendszer, a demokrácia kérdéseire redukálta, azt sugallva, mintha bizony a piacgazdaságot, mint afféle semleges közeget nem kell immár ideologikus hatalomként tételezni. Mintha bizony a piacgazdaság csak amolyan járulékos, a lényegi szabadságkérdéseket nem érintő, kívülről hozzárakott eleme lenne a demokrácia amúgy érintetlen rendszerének. A magántulajdon ideológiailag közömbös, s az egyetlen valódi feladat az állam ideológiai semlegességének a biztosítása. A szabadságot tehát a piactól nem kell félteni, hanem csak az államtól és az egyháztól, minek következtében logikus a következtetés, hogy a szabadság előfeltétele a keresztyénietlenített (értsd: semleges) állam, valamint az államtanalított egyház, garanciája pedig a piacgazdaság. Ezek után nem kell meglepődni, ha a piacgazdaság uralma alatt, s elképesztő kényszerpályái közepette a demokrácia eszményébe vetett hit rohamléptekben devalválódik, és a demokráciáról való retorika sokak szemében egyre inkább csak úgy tűnik föl, mint a világgazdasági status quo szimpla ideológiája.
A helyzet az, hogy miközben e hosszú folyamatban, a tudatformálásért folytatott küzdelemben valóban leépült a direkt ideologikus alapozású állam (pontosabban az lett az ideológiája, hogy nincs ideológiája), s az egyház is elveszítette társadalmi szintű tudatformáló szerepét, tisztán a magántulajdon alapján, a technológiai fejlődés új eszközeivel olyan államszerű véleményformáló hatalmak jöttek létre, amelyek hatékonyságban messze túltesznek minden korábbi ember-és tudatformáló intézményen, s kialakult az a fura helyzet, hogy olykor már nem lehet megmondani, hol végződik az állam, és hol kezdődik a magántulajdon. Éljen tehát a semleges állam, a marginalizált egyház, miközben államszerű magánvállalkozások indirekt világnézeti missziót folytatnak globális-nagyipari méretekben. Ezek után nem csoda, ha pozíciók felcserélődtek, s konzervatív oldalról megjelent a »több állam« igénye.
Visszatérve az eredeti kérdésre, igyekszem leszögezni: rendkívül aggályos számomra is az ENSZ jelentéstervezete, pontosabban a mögötte kibontakozó szekuláris tanítóhivatal, akarom mondani véleménymonopólium. Ez így valóban ijesztő. Még abban is egyetértek Szalai Ákossal, hogy ilyen szempontból a kapitalizmus a kevéssé »ijesztő«. Ám ebből még nem vonható le az a következtetés, hogy a kapitalizmus ideológiailag ártatlan. Nem az. Abban is egyetértek Szalai Ákossal, hogy ugyanakkor a mindenkori kormányzati bürokrácia sem »ártatlan«: mindig fennáll az instrumentalizáció veszélye. (Egyébként pedig nem lehet olyan rendszer, amellyel a keresztyénség teljességgel azonosulni tudna, hiszen ezzel önmaga alapjait szüntetné meg. A császár az császár, Isten pedig Isten, mint Jézus mondotta volt. A két dimenzió együttes és kiküszöbölhetetlen jelenléte nem jelentheti azok egybeolvadását. Ez a keresztyénség örök dilemmája. S ha van a keresztyénségnek történelmi bűne, akkor az az, amikor valamely rendszert egyenesen Isten akarata teljes megfeleléseként ünnepelt. S ha már ezt a bűnt elkövettük, nem kell most újra elkövetni sem a demokráciával, sem a kapitalizmussal.)”